Sztrapacska

A Homo Sapiens egyik ismérve, hogy nem mindig eszi meg, amit megfőzött.

Így tett tót nagyanyám is némelykor. Ült a tűzhely mellett, kanalazta tányérkájából a káposztalevest: rózsaszín volt a leve, kicsi rántástól sűrűsödött, volt benne tárkony és kapor, kicsike.

A többiek meg mind ültek az asztalnál, a nagy lábos körül, szótlanul falták a sztrapacskát. Hogy mióta volt ez így rendjén, nem tudom, de az emlékezetembe már csak így került.

Történt ugyanis jó néhány évvel ezelőtt, tót nagyanyám fiatalasszony korában, hogy sztrapacskát akart főzni az ő szeretett urának. Igazi, szotyogós sztrapacskát, úgy, ahogy az édesanyjától tanulta annak idején. Krumplit hámozott és reszelt, liszttel nyúlós tésztává kavart belőle. Füstölt szalonnát vagdalt apróra, kisütötte, félretette a ropogós kockákat, külön a kisült zsírját. Lobogó vízbe szaggatta a galuskát deszkáról, késsel: holmi vásári nokedliszaggatón át sem jutott volna a sűrű massza.

A kifőtt galuskákat a szalonnazsírba szedegette, juhtúrót morzsolt közé, meg belekavarta a szalonnakockák felét. Aztán jól elrázogatta a nagy lábosban, kövér tejföllel bőven meglocsolgatta, behintette a maradék töpörödött szalonnával és kicsit átpirította a sütőben.

Talán énekelt is, amíg az asztalt terítette, tiszta kötényt kötött, úgy várta az urát. Aztán jött is az ura: alföldi ember lévén nem ismerte sem az illatot de még a lábos tartalma láttán sem fogta el a kulináris izgalom.

Nem úgy a nagyanyám bátyját, aki szintén ott kosztolt akkoriban. Megszimatolván a semmi mással össze nem téveszthető illatot, ami messze belengte nemcsak a konyhát, de a környéket is jócskán, ő módfelett örvendezett: szíve szaporán vert, nyála csordult, gyomra hangosan kordult: sztrapacska!

Körülülték az asztalt, tót nagyanyám szedett mindenkinek. Szótlanul ették a sztrapacskát, szedtek megint és ettek tovább. Jóféle bor volt a háznál, azt mondhatnánk rá, asztali. Itta is a sztrapacska a bort rendesen, bár a sógor megjegyezte, talán egy kis sör jobban esett volna, de más nem lévén, maradtak a bornál.

Aztán kiürült a lábas, a sógor egyszerre meg így szólt tót nagyanyámhoz:

-Hát húgom, aztán hol volt a sztrapacskából a kapor?

Tót nagyanyám összerezzent, nemigen értette a kérdést, hiszen ő így tanulta, bátyja is így ette, odahaza nem tettek kaprot soha a sztrapacskába. De az ura is fölhorkant erre, hogy aztán hol volt tényleg a kapor a sztrapacskából? Igaz, hogy ő most látott életibe először sztrapacskát, ezidáig jószerivel azt sem tudta, eszik-e vagy isszák.

Eldörmögtek ezen úgy egy darabig, hogy kell-e kapor a sztrapacskába, avagy sem, aztán elballagtak a helyi "fedeles" névre keresztelt ivó-félébe, hogy igazán szakértőkre találjanak s kérdés eldöntésében.

Hogy miként döntöttek a független fedeles szakértők, nem tudom.

Annyi azonban bizonyos, hogy a férfiak reggelre találtak haza, és azóta sincs nálunk kapor a sztrapacskában. Van viszont káposztalevesben, amit a tűzhely szélén kanalaz nagyanyám, amíg mi befaljuk a ragacsos sztrapacskát.