Káposztás paszuly

Öles lépésekkel igyekezett hazafelé. Nem is tudta, mi az, ami hajtja, hogy minél hamarabb végre hazaérjen. Nyár dereka volt, igazi, verőfényes nyár. A lombok smaragdzölden borultak össze, sejtelemes sötét árnyakat borítottak az útra, mintha nem is koradélutáni sugarak kéreckedtek volna közéjük. Csönd volt, amolyan fájdalmas erdő-csönd: amikor ki nem mondott gondolatok bujkálnak a fák közt, rejtjeleket suttognak a lombok, a tavalyi avar elnyeli a léptek neszét.

Igyekezett, mert erős éhség hajtotta: este óta nem igen evett semmit. Ugyan a piac forgataga elvarázsolta, mint mindig, szerette nézni a halmokba rakott mosolygós zöldségeket, gyümölcsöket, amelyekben ott érezte dolgos kétkezi munka átlényegülését a természet kincseibe, elgyönyörködött a csinosan összeválogatott virágcsokrokban - amikből sosem vett meg egyet sem. Végigmustrálta a hentes és a pékek kínálatát, elidőzött egy keveset a tejesasszonyoknál. S amikor már megtelt hátizsákja, egymásnak feszült benne minden, aminek ott kellett lenni, könnyű szívvel fordított hátat a városnak, s gyors léptekkel igyekezett hazafelé.

Amint megérkezett, körülnézett a hazaérkezés, az otthonosság ellágyító érzésével, s máris nekilátott az ebéd megfőzésének. Reggelről volt némi parázs, nem tartott hát soká, hogy kellemes tűz ropogjon percek alatt. A bográcsba belevetett egy szép fej vöröshagymát, amit előbb igencsak szépen felaprított. Belekarikázott egy jó arasznyi kolbászt, s egy kis füstölt tarját is kanyarított hozzá. Lassan zümmögött a fűszeres egyveleg, s kolbászok reszketve zsírt eresztettek magukból s hagyma fürdött a forró zsír-fürdőjében. Aztán került bele kevés házi pirospaprika, s akkor egy kissé félrehúzta a tűz fölül, nehogy odakapjon, s keserűséggel lepjen meg. Marékkal szórta bele a savanyú káposztát, a tarkababot, fölöntötte egy kancsó forrásvízzel, s máris visszafordította a tűz fölé. A bogrács tartalma sisteregve mozgolódott, morgolódott, s a forró lángoktól körülölelve megkezdődött az ízek lassú ötvöződése. Türelem kell ehhez, s vétek volna siettetni, hiszen a sok titok közé tartozik az is, ahogyan ott rotyog méltóságteljes lassúsággal a majdani "étek", s hogy a különféle alkotórészek eggyé lényegüljenek, ahhoz kell a friss levegő, a tűzből fel-feltörő pernye, és a lélek, ami gondosan őrizgeti. Nézte, amint forrásnak indult a "lényeg", kissé visszafogta a haragos lángokat, s egy kis maréknyi friss borsikafüvet hintett a tetejére.

Amint minden ingrediencia lágyan ringott együtt a bogrács-bölcsőben, leheveredett a fűbe.

Szerette ezt a gyönyörűséget: feküdni a fűben, amiről már feszáradt a harmat, s amit sosem éget ki a nyári nap. Amint bőrét simogatják a selymes fűszálak, s a szeménél magasabban ringatják finom virágaikat a törökszegfűk, amint bőrét karistolja az apróbojtorján. Ahol ilyentájt illatos szamócák kínálják aprócska terméseiket, a kicsiny gyümölcsöket bekapni maga a gyönyörűség... Ahol ismerős minden: hajlong kacéran az angolperje, s hintázik a csenkesz bugája... elrágcsált ilyenkor egy-egy fűszálat, vagy macskamenta levelet, megillatolta a rózsaszínen virágzó szurokfüvet, s valami végtelen boldogsággal tekintett a tisztáson túli messzeségbe.

Órákon át tudott volna így heverészni, kellemes volt a semmibe révedés, megnyugtató a csönd. Olykor egy-egy madár zengett bele az erdő-csöndbe, s pillangók libegtek át a réten, s ilyenkor úgy érezte, mintha egy másik világban lenne.

Ám a bogrács felől egyre erőteljesebb és egyre hívogatóbb illatok eredtek útnak, olyanok, amelyekről a szakértő orr messziről meg tudja állapítani: az ízek egybe kovácsolódtak, avagy még kell-e egy fertályóra, vagy némi fűszerszám ahhoz, hogy fejedelmi étekké lényegüljön... Visszahuppant hát az ábrándok virágos mezejéről a valóságba, mert a levegőben szálló ellenállhatatlan zamatokra erős korgással felelt a gyomra.

Egyet-kettőt rázogatott a bográcson, s mivel úgy találta, ennél többet nem tehet már tartalmáért, félrehúzta a szolgafáról. Kissé szétkotorta a parazsat, s míg keveset pihent együtt a káposzta, a paszuly meg a hús, szelt egy tenyérnyi karéjt a friss kenyérből, kihozta kedvenc kis cseréptálját, meg a jó, kövér tejfölt, s a durva asztalra kis virágokkal hímzett asztalkendőt borított.

Jókorát merített a sűrűjéből, tisztességgel megtejfölözte, s nekilátott az étkezésnek. Mivel kéznél volt a kis demizsonja is, hát nem volt rest abból is tölteni. A bor lágyan simult a pohárba, pedig karcos volt, gyümölcsillatú és csöppet kesernyés: épp olyan, ami egy ilyen férfiasan tökéletes íz-egyveleghez dukál. Nézte a délutáni fényben a bort, aki vérvörösen töltötte meg a poharat, de amint felemelte, s átsütött rajta a játszi napsugár, egyszeriben izzani kezdett, szinte látta maga előtt a lágy dombok ölelését, a vöröslevelű hűséges tőkéket, ahol a bor született a tavalyi szép hosszú, ragyogó nyáron.

Szedett egy második tányérral, s mert jólesett, hát töltött egy újabb pohárral. Az étel és a bor békés egyetértésben töltötték el bensőjét, s egyre elégedettebben érezte magát: egy ilyen szép, napsütéses nap, a jól elvégzett munka öröme, a jóféle étkezés... a testet és lelket is megmelengető gyönyörűségei a világnak. S amint egyre lassabban merült a kanál a tálkában, úgy kezdtek el emlékek is felparázslani agyában. Eleinte megpróbálta elhessegetni őket - de mivel csokorba szedve jöttek, s nem igen akaróztak eltávozni - úgy döntött, hagyja egy kicsit a múltban bolyongani gondolatainak selyemfonalát, ringatózni egy kicsit az emlékek folyamában.

Mert nem is olyan régen, hasonló ízek keltek itt. Igaz, akkor ősz volt, napsütötte és hideg ősz, de gyönyörű nap volt. Az asszony teli kosárral érkezett: meglepetésként toppant be. S ahogy betoppant, szinte felragyogott minden: színek és fények járták át a kis házat. Ő csak nézte, ahogyan sürög-forog, ahogy pillanatok alatt rendet rakott, kosarából elővarázsolt ezt-azt, s mire ráeszmélt, mi is történik itt, körülötte, addigra vidáman pattogott a tűz, a tűzhelyen pedig muzsikált hozzá a lábosban a káposztás paszuly. Illata belepte a házat, de mégis, ami kiérzett belőle, az asszony illata volt. El-elismételgette magában, milyen illat is lehetett az: talán levendula, vagy rózsa, de inkább a májusi rét semmivel össze nem hasonlítható illatát vélte felfedezni benne. Egyben biztos volt: ezt bárhol, bármikor tévedhetetlenül felismerné.

S káposztás paszulyt sem evett azelőtt sehol. Hogy honnan hozta magával az asszony, azt sem tudta, talán szabolcsi emlékekből? Fogalma sem volt róla, de nem is kíváncsiskodott. Amikor aztán az asszony elment, ugyanolyan hirtelen, ahogyan betoppant az életébe, nem is morfondírozott ezen sokat. Azt gondolta, az így van jól. Nem is tartóztatta, nem kereste, nem hívta. Ha menni akar, hát menjen. Nem hiányzott neki, jó volt így, ahogy eddig is.

A tányérból elfogyott az utolsó falat is, s egy kenyérdarabbal tisztára is törölgette. Meglötyögtette a demizsont, mert aggódott, hogy tartalma végesebb, mint az szükséges lett volna, de az úgy gondolta, még egy pohárnyit csak csorgat belőle. S ahogy kiürült a tányér, s a vér egészen a gyomra köré gyülekezett, egyszeriben a fejébe tolult egy kérdés:

Jó ez így egyedül? Tényleg olyan jól érzi magát itt? Csak jól érezheti, hiszen minden megvan, ami kell: kis lak, vetett ágy, duruzsoló meleg kályha, s ha kell, hűs árnyék a nagy hárs alatt. Mindene megvan, amire az élethez feltétlenül szükséges, sőt, még több is: hiszen a természet változó gyönyörűsége, amivel minden pillanatban meglepi, annál szebbet talán elképzelni sem lehet. Amikor a tavasz beköszönt, s nap-nap után kicsi csodákkal hirdeti, hogy újra szép az élet, aztán, amikor lenn a völgyben virágba borulnak a fák, s minden nap másféle pasztellszínbe öltözeti az erdőt... S a zölden harsogó nyár ezer örömével, és munkájával, a szép hosszú nappalokkal, és a csillagfényes, sötét éjszakákkal. Az ősz, a legcsodálatosabb évszaka, a mikor a bőségét ontja minden: színekben tobzódik, termésekben bővelkedik... és a tél, az is szép itt a hegyen, nem is szép: fenséges! Egyiket sem cserélné el semmiért... vagyis valami, valami megmagyarázhatatlan dolog hiányzik mindenből. Ezt maga sem tudta, mi, de most, hogy így mélyen elmerült gondolataiban, rá kellett jönnie: valami mégis hiányzik. Valami, amit nem tudott megmondani, mi. De a hiánya ott volt minden hajnali harmatcseppben, minden reggeli ragyogásban. Érezte akkor is, amikor egyedül barangolt a sűrűben, s akkor is, amikor a faluba indult. S hiányzott ugyanúgy a bükkösök lombsusogásában, az esőcseppek kopogásában, hiányzott, amikor ropogott a tűz, s lágyan melegített a parázs, s amikor nap lebukott a fenyves mögött, hiányzott a csillagfényes éjszakák magányából és a hajnali madárcsicsergésből.

S ekkor arra is rá kellett eszmélni, s e felismerés szinte letaglózta: hiányzott a káposztás paszulyból is. Hiába volt benne minden gondosan összeválogatott mindenféle, s fűszerezte fondorlatosan, tett bele borsikafüvet, ahogyan látta, valami nem volt benne. Valami, aminek ott kellett volna lenni.

Hogy mi az, ami hiányzott, ezt azonban nem tudta megmondani. Elkortyolta hát a demizson maradék tartalmát, s ekkor már kicsit bágyadtabban tekingetett a világba... kicsit elhomályosultak az emlékek, ellágyultak a tárgyak körvonalai s megfakultak az árnyak, s így már a hiányt, azt a megmagyarázhatatlan hiányt sem lehetett olyan élesen látni. Nem is fájt már. Csönd vette körül, átölelő, egyre édesebb csönd, egyre álmosítóbb üresség. Feje szép lassan lehanyatlott az asztalra, s akkor már nem volt parancsolója gondolatainak: az álom partjára érkezve egyszer csak átlibegett valami illat, ami ismerős volt, és édes: benne volt valami a rózsa s a levendula aromájából, s a májusi rétek friss széna-szagából...