Az időnek ura

Az erdésznek zöld szeme volt. Nyáron zöld volt, akár a zsongó, sűrű lombú erdei, amelyekben megrekedt a meleg. De ősszel, mikor megszínesedtek a levelek s rőt szőrű vadak tükröződtek vissza bennük, úgy tűnt, mintha meleg barna árnyalat festette volna a szemét is ősziesre.

Egyedül szerette járni az erdőt. Nehéz bakancsa alatt alig zizzent az avar, az ágak utat nyitottak neki, ha a sűrűben bolyongott. Szerette őt az erdő, ahogyan ő is szerelmese volt. Nem született bele, de már apró gyermekként megérintette az erdő illata, a fák susogása, a tavaszi madárdal, a nyár súlyos levegője. Ősszel pedig nem tudott betelni a színekkel, amint napról napra fordultak a dombok egyre forróbb színekbe, s aztán felbőgtek a szelíd vadak is a rengeteg mélyén. Nagyot sóhajtott azon a reggelen, amikor az első kemény fagy megérintette az erdőt, s a tarka lombruha apránként a földre libegett. Tudta, ideje van magára kanyarítani a téli bekecset, s készülhetett arra a napra, amikor friss hó födi majd az utakat, az erdőre meg csupa csönd borul.

Azt vallotta, erdőt járni csak egyedül lehet. Talán ezért nem is volt igazi társa, csak néhanap Néri, a hűséges kopó. Magányosnak is csak ilyenkor érezte magát, ha túl nagy nyugalom ölelte a kis erdészházat. Ha tehette, fogta hát tarisznyáját, s neki vágott újra az erdőnek.

Ott mindig otthon érezte magát. Tudta, mikor nyílnak a nagy völgyben a hóvirágok, mikor érdemes gombászni. Apró jelekből látta, merre vonulnak a szarvasok, s mért erre túrnak a vaddisznók. A kirabolt fészek, az odvas fa mind-mind finom jelzések voltak az erdő részéről, s ő tudta, mit tegyen ha fogyni látta a méterbe rakott fát, ha friss fűrésznyomokat fedezett fel, s mikor idegen nyomait látta a sárban.

Benne élt a természetben, s úgy alakította életét, ahogyan azt a természet rendje kívánta tőle. A nappal kelt és azzal feküdt, nyáron így alig-alig töltötte az álom édes mezein gondolatait. Télen annál inkább, ahogy a nap eltűnt a látóhatáron, vackába kuporodott, mint a medve télen. Az évszakok határozták meg mindennapjait, olykor vadászott, máskor bogyót gyűjtött, gyümölcsöt szedett, mikor milyen kincsekkel ajándékozta a meg a bőkezű természet. Ura volt az időnek, nem sietett soha sehova, mindig időben érkezett.

Olykor végig heveredett a kakukkfüves mezőn, s a mézillattól elbódulva révetegen bámult a semmibe.

Furcsa gondolatok keringtek ilyenkor fejében, s ő hagyta, hogy magukkal röpítsék. Emlékek sora pergett le előtte, vadul csapongva térben és időben. Aztán mindig megjelent egy kép: egy hosszú, szőke hajfonat, egy kedves arc, egy kacér pillantás… beleborzongott s máris visszatért a valóságba. Felegyenesedett, ruháját leporolta, és sietősen tovább baktatott. Volt, hogy dudorászott is magában aztán, de az amolyan szomorú nóta volt.

Ám ha megpihent az orom szikláin, ahol a folyó nagy kanyarja fölé lógathatta lábát a semmibe, ha akarta volna, s ölébe hajtották fejüket a szerény virágok, hűs árnyat terített fölé az öreg tölgy: csak neki énekeltek az erdő madarai, a táj körben örökké változó díszletnek tűnt, ahol csak neki játszották az előadást. Az erdő csöndje is az övé volt, ahogy a bükkösök fanyar méltósága, s a májusi esték zümmögése is. Béke költözött a lelkébe, ölelő és szívet melengető érzés járta át. Nem fájt már semmi, nem sajgott a hiány, a belsejét marcangoló bánat. Úgy érezte, eggyé vált a természettel, magába fogadta, ahogyan a Teremtő is elgondolhatta valamikor. Lélekben összeölelkezett vele, s azt is csak Odaföntről láthatták, ahogyan aztán alakját elnyelte a leghűségesebb szerető, az erdő.